Nyári napforduló
A nyári napforduló időszaka manapság ismét a figyelem fókuszába került. Sajnálatos módon ma leginkább turista-csalogató látványosságként, esetleg populáris ezo-rendezvényként találkozhatunk vele, miközben a többség egyáltalán nincs tudatában szakrális, archaikus jelentésének…
A nyári napfordulót évszázadok homályába nyúlóan szinte minden kultúrában ünnepelték, ünneplik, mint a Nap, a Fény diadalát.
A nyárközép napja a Nap évenként ismétlődő útjának egyik fontos állomása. A nappali világosság ekkor a leghosszabb, ettől a „csúcsponttól” kezdve a téli napfordulóig a nappalok egyre rövidebbek lesznek.
A nyári napforduló az északi féltekén június 21-én (esetenként 20/22-én), a déli féltekén pedig december 21-én (esetenként 22-én) van!
A hagyomány szerint a napforduló mégis Szent Iván éjjeléhez kötődik, mely június 24-ére esik. E különbségnek az oka csillagászati tényekben (a tropikus időszámítási mód és a tényleges naptári időszámítás közti különbség) és az egykori naptári reformokban keresendő.
Valamikor az idők távolában a nyári napforduló ténylegesen június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, 21-én sor kerül.
A Nap éves vándorlásának kiemelt pontjai támpontot adtak a mindennapi tevékenységekhez, életvitelhez. A nyári napforduló az északi féltekén élők számára jelzésértékű volt, ekkorra befejeződtek a tavaszi mezőgazdasági munkák, és elkezdődtek az igazi nyári tevékenységek.
A nyári napfordulót történész források szerint már az újkőkorszakban is ünnepelték, ezen a napon a Föld és az Ég nászának hódoltak. A kelták, a germánok, a szlávok, és az északi népek többsége a mai napig ünnepli a Fény ünnepét.
A magyar hagyományrendszerben is többféle szokással, babonával, rítussal találkozunk, mely ehhez a kiemelt időminőséghez kapcsolódik.
A kereszténység felvétele óta leginkább egyházi ünnepként ismerjük Szent Iván napját. A pogány időszakban oly nagy jelentőségű rítust nem tudták „eltörölni”, inkább „keresztényesítették”. Két nagyon fontos bibliai személy születésnapját a napfordulók ünnepére „tették”. Jézus születése, a téli napfordulóra, december 24-re, Keresztelő Szent Jánosé, a nyárira, június 24-re esik.
Az évkör kozmikus szimbóluma utal arra, hogy a kiteljesedett Fény (nyári napforduló) időszakában született János tudja „beavatni” (a keresztség szentségében részesíteni) az év legsötétebb időszakában született Megváltót.
Felmerülhet mindenkiben a kérdés, mi köze Szent Ivánnak Szent Jánoshoz? A magyarázat eléggé egyszerű. Az Iván név a János névalakból formálódott ki. A régi magyar Jovános, Ivános alakjából származik, illetve a János név szláv formájából. Eredeti jelentése: Isten kegyelme.
A nyári napforduló az év legrövidebb éjszakája!
Az archaikus ember, aki még összhangban élt a természettel, a nyárközépi tűzgyújtással valószínűleg a Napot próbálta meg „támogatni” a sötétséggel vívott harcában.
Egyes vidékeken (pl. Lotharingia) a napforduló pontjától a Nap lefele hanyatló útját szimbolikusan egy dombról legurított tűzkerékkel modellezték le. Éjfél felé lángra lobbantották a kereket, és örömujjongásokkal kísérve a helyi legények elindították lefelé a lejtőn egy közeli folyóba hajtva azt.
A Tűz, mint a négy őselem egyike, a teremtő inspirációt szimbolizálja. Minden korban és kultúrában félelemmel vegyes tisztelet övezte, ma is képes megigézni bennünket. Ahogyan régen, úgy ma is használjuk erejét, fényét és melegét.
Emellett szimbolikájában a világosságot, a szentséget, a tisztaságot, az egészséget, az elevenséget és természetesen az örök megújulás jelképeként, a szerelemet, és a szenvedélyt is megjeleníti. A hagyományainkban megőrzött rítusok is ezekhez a fogalmakhoz kapcsolódnak.
Így érthetővé válik, hogy miért pont a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágikus praktikákat gyakorolták Európa-szerte Szent Iván varázslatos éjszakáján.
Pogány időkben ennek az éjszakának mágikus, varázslatos erőket tulajdonítottak.
A hagyományok és babonák napjainkig élnek, nyomokban fellelhetők szinte minden népnél.
A közhiedelem szerint ilyenkor a legaktívabbak a tündérek, boszorkányok és más mágikus lények, ahogyan azt Shakespeare a Szentivánéji álom című művében bemutatta. A svéd hagyomány azt tartotta, hogy a nyári napforduló éjszakáján megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének lakói (manók és más természetfeletti lények) elözönlik a fenti világot. Ezért a falusiak egy bizonyos fajta mérges gombát dobáltak a lángok közé, hogy megtörjék hatalmukat.
A nyári napforduló hagyományaiban a legtöbb népnél központi szerepet kap a máglyagyújtás, amit lehetőség szerint még világosban kell meggyújtani. Tisztelegve a Fénynek, mintegy átmentve „Őt” az éjszaka sötétjébe is.
Szerelmi varázslások sokasága kapcsolódik természetszerűen az év legtermékenyebb szakaszához. Ha Szent Iván éjjelén választottunkkal kézen fogva átugrunk a parázsló máglya felett, azzal örökké tartó és viszonozott szerelmünket pecsételjük meg.
A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket a földektől. A félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől. Az elszenesedett kisebb gallyakat előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására.
A nyári napforduló ünnepét gyakran használták fel jövendölésekre, különböző jóslásokra, leginkább a termények bőségével, szerelemmel, egészséggel kapcsolatosan.
